20200801 – KrsnaDas – Hit

Hit + 1

Hit: A Kikerülhetetlen tényező

Induljunk el azzal a feltételezéssel, hogy akik az alábbi sorokat olvassák, már mind megkezdték a kutatásukat a transzcendens irányába, de legalábbis feltették már az élet nagy filozófiai kérdéseit:

  • Mi az élet értelme?
  • Van Isten?
  • Ha létezik Isten, hogyan tudom felvenni Vele a kapcsolatot?

„A kérdésedre a válasz, maga a jóga”. Mondaná Patanjali mester. De ez a válasz általánosan is létezik a kutató számára. Mindig adott egy út és módszer, amelyet beépítve az életedbe, a válasz majd megérkezik. Ezt elfogadva a kutató számára elkülönül a jelen és a jövő, úgy gondolván, a kitűzött cél és a jelen helyzete között szakadék tátong. Ezen szakadék fölé fog a hite hidat verni.

Így működünk a hétköznapi célkitűzéseinkben is. „Egészségesebb életet szeretnék élni.” A célunkig vezető utat kitölti az a tudat, hogy képes vagyok ennek megvalósítására, és célomat „ilyen és ilyen” módszerekkel fogom megvalósítani. Elkülöníthetjük az út jellegét a cél bizonyossága alapján, hogy annak bekövetkezése a társadalom (azaz a visszacsatolási rendszer) számára mennyire elfogadott. A példánknál maradva, senki nem fog kételkedni abban, ha normális körülmények között azt állítod, „le tudok adni 10 kilót”, mert nem okoz senkiben megbotránkozást, annak az állapotnak az elképzelése, amelyben te 10 kilóval könnyebb vagy. Ám ha azt tűzted ki célul, hogy „Istennel szeretnék beszélgetni”, akkor a visszacsatolási rendszer már azt fogja állítani, hogy célod nem kivitelezhető, hiszen hiányzik a minta és a tapasztalás ennek sikeres bekövetkezéséről.

Azonban a cél ilyen jellegű elkülönítése semmilyen hatással nincs annak bekövetkezésére. Ismételten a példánknál maradva, addig nem tudhatod, hogy megvalósítható cél volt-e számodra 10 kilót leadni, amíg azt meg nem valósítottad. Biztosan senki nem tudhatta, hogy valóban képes leszel megvalósítani a célod, de hittek benne, hogy sikerülni fog.

Olyan ez mint Schrödinger macskája és a kvantum fizika. Az ő nézőpontjából, ha bezársz egy élő macskát egy dobozba, a macska egyszerre létezik az élő és halott állapotban, addig a pontig, amíg ki nem nyitod a dobozt és meg nem nézed, hogy a macska valóban él-e még. Schrödinger macskájának példáját a fizika arra használja, hogy azt szemléltessék, hogy a kísérleteket befolyásolja maga a megfigyelés. Ha úgy akarsz bizonyosságot szerezni valamiről, hogy kinyitod a dobozt és megnézed mi van benne, akkor a valóságnak már csak egy szűrt képét láthatod csak, és elveszted az információt a valóság teljes tartalmáról. De ez a gondolat azt a bizonytalanságot keltheti bennünk, hogy célunk bekövetkezése csupán egy hiányos tapasztalás. (Ennek megértéséhez támpontul szolgálhat az a buddhista tanítás, amely arra világít rá, hogy az út is aranyból van.)

Be kell látnunk, hogy a tudomány is hit elven működik. A megoldás amit leginkább kutat, kérdéseink megválaszolásán túl, hogy hogyan tudnánk örökké élni és korlátlan élvezethez jutni. Viszont szembetűnő, hogy még nem tartunk ezek megvalósulásának közelében, tehát hinnünk kell, hogy az emberiség majd egyszer a jövőben olyan fejlett lesz, hogy képes lesz megadni ezeket az örömöket. Erre ugyanúgy nem tud senki garanciát vállalni, mint bármi másra sem. Illetve a távoli jövőben, a halálod után, te már nem fogsz részesülni ebben. A mennyországok ugyanígy hiten alapuló gondolata legalább ilyen szempontból nem zár ki senkit a korlátlan élvezetek lehetőségéből. Oda a haláloddal nyerhetsz bebocsátást, így azzal nem fenyeget, hogy pont amiatt maradnál le róla. Ellenben az idők során a vallások számtalan módot találtak már ki arra, hogy milyen egyéb okok miatt fogsz kimaradni belőle.

A mai modern világunkban a bizonyosság 2 tőről fakad. Tapasztalás és közmegegyezés, avagy pontos definíció. Az ókorban a tapasztalás könnyen ment, mert a „az ég kék” és a „tűz meleg” fogalmak szoros összefüggésben voltak az 5 fizikai érzékünkkel és tapasztalási képességeinkkel. A fizika fejlődésével viszont le kellett cserélni az „érzékelhető” fogalmát, a mérhetőre (pl. atomok felfedezése), majd a mérhető fogalmát a levezethetőre. A közmegegyezés hasonlóképp válik egy ponton bizonytalanná. Ha azt mondom „asztal”, nagyjából mindenki el tudja képzelni mi az. Négy lába van és lapos a teteje. De vajon csak ennyi egy asztal? Emiatt felmerülhet az igény, hogy a lehető legpontosabb definícióval rendelkezzünk arról, hogy mi is egy asztal. Elég kevesen értenék, hogy mi egy asztal, ha pl.

pontosan meg kellene határozni, milyen molekulákból épül fel, és azok hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Hasonló elven a dolgok pontos meghatározása egy végtelenségig cizellálható szándék, amely sajnálatos módon pont azt károsítja, hogy valóban létezzen egyszerű közmegegyezés arról, hogy mi egy asztal.

Bármennyire is hangzik ez modernnek, de az ősi India már megfogalmazta ezeket a módszereket és felépítette rá a Vaisésika és a Njája iskoláit. Ezen felül még a kozmológia ( Számkhja ) és a metafizika ( Védánta ) iskoláit is létrehozta az univerzum nagy misztériumának felfedésére. Sőt mi több a Náma (név) és Rúpa (forma) meghatározásával, India tudat fogalmának csak az éber és álmodó állapotát érintjük. Ezen felül a Védánta foglalkozik még a pragjá és a turíja állapotaival is.

Összefoglalva a kutató ebben az állapotában már úgy érzi, hogy szüksége van egy hídra, amelyen átkelhet az élet ingoványos talaján. Ily módon elérkezik a következő kérdéseihez:

  • „Akkor hit nélkül semmi sem megy?”
  • „Meddig tart a hitem és honnan kezdődik a valóság?”
  • „A hitem elsajátítható képesség vagy veleszületett adottság?”

Ahhoz, hogy tisztázhassuk magunkban ezeket a kérdéseket, előbb pontos meghatározással kell rendelkeznünk arról, hogy egyáltalán mit értünk hit alatt. Ehhez viszont olyan mesterek útmutatására van szükség, mint Srí Aurobindo.

Srí Aurobindo gondolatai nyomában

Nevezzük nevén a dolgokat: a bizonyosság nem más, mint tudás. A tudás és hit kapcsolatáról Srí Aurobindo így vélekedik:

„A hit olyasmi, ami megelőzi a tudást, nem pedig utána jön. A hit olyan igazság megpillantása, amit az elme még nem ragadott meg tudásként. A hit intuíció, amely nem csupán a tapasztalat igazolására szolgál, hanem a tapasztalat felé vezet.”

„A hit nem függ a tapasztalattól, hiszen már a tapasztalat előtt létezik. Amikor nekivágunk a jógának, akkor általában nem a tapasztalat ereje, hanem a hit vezérel. Ez nem csak a jógára és a spirituális életre igaz, hanem a hétköznapi életre is. A cselekvés emberei (tudósok, feltalálók, felfedezők) hittel haladnak előre, és amíg a bizonyíték meg nem születik, kitartanak a csalódás, bukás, cáfolat és tagadás ellenére, mert van bennük valami, ami azt súgja, hogy ez az igazság, amit követni kell. Rámakrishna mester egészen addig ment el, hogy mikor megkérdezték tőle, vajon a vak hit nem egy rossz dolog-e, azt válaszolta, hogy hitünk csak vak lehet, hiszen a hit vagy vak, vagy nem nevezhető hitnek, hanem ésszerű következtetés, bizonyosság, vagy biztos tudás.

A hit a lélek tanúbizonysága valami mellett, ami még nem nyilvánult meg, de amiről a bennünk lévő Tudó érzi, hogy érdemes követni vagy elérni, annak ellenére, hogy nincs rá bizonyíték. Ez a meggyőződés akkor is tarthat, ha már a elmében nincs hit és a vitális küzd, lázad, ellenkezik. Van-e olyan a jógát gyakorlók között, aki ne tapasztalta volna meg a csalódás, hitetlenség és sötétség hosszú időszakait? Ám van valami, ami megmarad bennünk, ami tovább halad mindennek ellenére, hiszen érzi, tudja, hogy amit követ, az igaz. A jógában az alapvető hit – amely a lélekben inherens, amely szerint az Isteni létezik és az Istenit kell követni –, ezzel semmi más nem ér fel az életben. Tehát amíg az embernek van hite, addig spirituális életre született, még ha természete tele van akadállyal, tagadással és nehézséggel, még ha évekig küszködik is, sikerre született a spirituális életben.”

Ezekkel a mondatokkal már egészen pontos képet alkothatunk a hitről. Azt is mondhatnánk, hogy a hit végső soron valamiféle döntés, egy fogadalom, egy számunkra megingathatatlan kinyilatkoztatás. Továbbá a hit maga az erő, amely megtart minket ebben. Ahogy a nyugati pszichológia is megfogalmazta: „A vágyaink beteljesítésének első feltétele, hogy az ember makacsul rájuk gondol”. Ebben az állapotban az embert már nem fogja zavarni, hogy mások nem így gondolkodnak, továbbá bizonyosságát sem kívánja rákényszeríteni a világra. Habár el kell fogadnunk, hogy hitünk olyan, mint a tenger hullámzása, néha apály van, de tudjuk, hogy makacsul pumpálhatunk még energiát a fenntartására. Még az sem keserít el minket, ha megbotlunk, hiszen újból felállhatunk és folytathatjuk. Ez nem egy olyan dolog, amit elsőre tökéletesen kell kivitelezni, és nincs igazi bíró, aki igazán ítéletet mondhatna, hogy a te hited kevés vagy téves volt.

Spirituális szempontból az Istenbe vetett hithez hozzátartozik a bizalom is. Még nem rendelkezünk tudással, de a lélek képes elvezetni hozzá. Erre egy egyszerű példa, amikor életünk eseményeiben utólag felismerjük a szándékot, amely bár utólagos, de bizonyságul szolgál arra, amikor még nem értettük, miért történik valami.

Dolgunk mégse ilyen könnyű, mert a Mester így folytatja.

„A hit spirituális értelemben nem mentális meggyőződés, mely meginoghat és megváltozhat. Az elménkben felveheti ezt a formát, ám akkor nem hitről van szó hanem a hit külső formájáról. Ahogy az emberi test – mint külső forma – megváltozhat úgy, hogy a szellem közben változatlan marad – úgy ez itt is így van. A hit a lélek tanúbizonysága, mely nem függ a gondolkodástól, ilyen vagy olyan mentális elképzeléstől, körülményektől, az elme, a vitális és a test bármilyen múló állapotától. Lehet rejtett, megfogyatkozott, akár elnyomott is, ám a vihar után újból előtűnik; láthatjuk égni a lélekben, még azután is, hogy azt hittük örökre kialudt. Az elme lehet a kételyek kialudhatatlan tengere, mégis létezik az a hit, amely még a kételyekkel teli elmét is magával viheti az úton, hogy a lélek, az elme ellenében is elérhesse a kitűzött célját. A hit a lelki, az isteni, a lélek ideáljának spirituális bizonyossága, olyasmi, amely kitart még akkor is, ha a cél nem teljesedik be az életben, vagy ha a közvetlen tények és a fennálló körülmények tagadják. Ez a közös tapasztalás az emberi életben; ha nem így lenne, az ember csupán a változó körülmények játékszere lenne.”

Ezek a sorok azt szeretnék elmondani, hogy az igazi hit független bármiféle mentális meggyőződéstől, döntéstől és gondolattól. Pusztán a lélekből ered. Nem tudod kioltani, sem kikényszeríteni. Mivel a lélekből fakad, ezért a gyarapítása, helyesebben a tapasztalásának mértéke is független tőled, ennél fogva nem vagyunk képesek olyan bizonyosságban megmaradni, amire a lélek korábban ne adta volna áldását. A másik fontos tényező, hogy nem tudhatjuk, kihez milyen hangosan szól a lélek, sem azt, hogy az illetőnek van-e füle a hallásra. Ezért is leszünk idővel bölcsek abban, hogy ne hagyatkozzunk pusztán mások meggyőződéseire, illetve ne avatkozzunk bele mások életébe túlságosan.

Korábbi következtetéseinkkel összevetve most is ellentmondások ébredhetnek bennünk, arról, hogy akkor a hit lélekből fakad vagy én választom? Erejét a lélek ereje adja vagy az én kitartásom?

Érdemes odafigyelni arra, hogy Aurobindo a meggyőződéseinkre azt írja, hogy ez a hit külső formája. A lélekből fakadó dolgoknak is kell legyen valamilyen megnyilvánulása a fizikai síkon. Tehát az evilági életünkben fogjuk alkalmazni az intuícióinkat és a megélt életünk lesz az, ami egyre nagyobb szinkronba kerül a lélek impulzusaival. Ellenkező esetben a kiválasztottság érzetünk lesz az akadály. Eltelik az életünk, miközben csak várunk a jelekre, nagy kivilágított útjelző táblákra, néha a segítséget is elutasítva, azt mondván „Nem, az én Uram majd megment engem.”

Azt már megértettük, hogy a hitből tudás fakad, de nem szükséges-e a tudás a hit megválasztásához? Ez fából vaskarika lenne? Hogyan választhatnék magabiztossággal az általam rendelkezésre álló dolgok közül, ha még a létezésükről sem tudok? Aurobindo lélekből fakadó hit gondolata adhatja meg erre a választ. Alapvetően 2 okból találkozunk valamivel az életben. Vagy azért, mert a lélek szerint cselekszel, vagy a karma vezérli a cselekedeteid. (Aurobindo más írásai nyomán, itt az is vizsgálható, hogy ez a kettő azonos) így vagy úgy, de szembesülni fogunk azokkal az emberekkel és ideákkal, amikkel dolgunk van, így megragadni is olyan dolgokat fogunk, amik okkal vannak jelen.

B.R. Srídhar Szvámi és a Hit absztrakciója

Fennmaradt a történet az idős Mesterről, aki 96 éves kort élt meg. Élete alkonyán már egyre kevésbé tudta egyben tartani a fizikai testet, mint ahogy mindenki. Az egyik ilyen esetben, miután visszatért az élők közé, a tanítványai megkérdezték tőle, hogy mit tapasztalt, mi volt odaát? Az idős Mester azt az elgondolkodtató választ adta, hogy „Nem volt ott más, csak sziklaszilárd hit.”

Több szempontból is érdemes megvizsgálni ezt a legendás választ. Bármi mást mondhatott volna, de ő mégis ezt választotta. Elég csak a helyi kórházakba elmennünk, hogy ott a  halálból visszatértek „fényről” és „végtelen szeretetről” szóló beszámolóját hallhassuk. Ráadásul Istent megismerni vágyó szívünk azt reméli, hogy legalább egy ilyen mester isteni gyönyörökről fog beszámolni, egy ilyen helyzetben. A fennmaradásért küzdő egónk pedig legalább biztos garanciát remél arra, hogy Istenre feltett élete végül elnyeri méltó gyümölcsét, azaz jutalma nem marad el.

Ha a tanítást keressük ebben, akkor észrevehető, hogy a Mester még egyszer figyelmeztette a tanítványait arra, hogy meghalni mindenkinek nehéz. Letenni a befejezett életünket Isten elé, úgy hogy előre nézzünk és ne hátra, hatalmas próbatétel. Jobban belegondolva később bármit odaadnánk, hogy ebben a pillanatban mi is ezt a békét érezhessük, hogy az életünk, amelyet erre a célra feltettünk, nem volt hiábavaló és most sincs bennünk kétely. A Mester válasza hideg zuhany arra is, hogy esetleg azt képzeljük, hogy olyan dimenziók nyílnak majd meg előttünk, amikről nem is álmodtunk, továbbá a jussát követelő egónk számára is jelzés, hogy bizony az utolsó pillanatban is illene szerénynek maradni.

Az előző „fejezetben” azt vizsgáltuk, hogy miként működik a hit, mint híd a tudáshoz. Vizsgáljuk most meg Srídhar Maharádzs gondolatának egyetemes voltát, mi szerint semmi más nem létezik, CSAK hit.

Többször felmerült már, hogy ebben a világban minden hit elven működik. A tudományhoz hit kell, Isten és lélek fogalmához hit kell, még egy asztal létezésének elfogadása is valamelyest hitet igényel.

Álmodni is tudunk egy asztalról. Ha álmunkban létezik egy tökéletes asztal, akkor azt látjuk, érezzük a tapintását, érezzük a szagát, tehát végső soron nem tudjuk eldönteni annak valódiságát, egészen addig, amíg ki nem kerülünk abból az állapotból, amelyben az asztalt szemléltük. Értelemszerűen ez esetben felébredünk.

Gondoljunk bele! Ha hit alapon szemlélnénk mindent, nem létezne feszültség azok között, akik különböző dolgokban hisznek vagy esetleg kishitűek, mert az egyik hit nem lehet jobb a másiknál, ha a hit léte elfogadott. Ha a hit egyetemes, akkor a kételynek sincs már sok értelme, hiszen az egó beismerte bizonytalanságát, ezért bizalmát önmagán kívül helyezte és megadta a lehetőséget az isteni útmutatás / lélek számára, hogy átvegye életünk felett a gyeplőt és vezessen minket. A hit egyetemes gondolata továbbá összhangba hozható a lélek egyetemes voltával is, hiszen akkor a hit nem más, mint az egyetemes Önvaló ( Paramátman , a mindenkiben bent lakozó Önvaló) impulzusa, tehát mindenki ugyanaz és ugyanannak a Lénynek a hangját hallja.

Eddig a hitről általánosan beszéltünk, viszont nem fektettünk hangsúlyt annak tárgyára. Egyetemes hitről beszélni, anélkül, hogy nem teszünk hangsúlyt annak irányultságára, felelőtlenség lenne.

A hit tárgya: A háromféle hit

Ha van hitünk azt gondolhatjuk, hogy már nem csinálhatunk hülyeséget. Ez azonban tévedés, hiszen az egó a végsőkig szeretné magát Isten pozíciójába hozni és ehhez képes a hitünk tárgyát is a maga szájíze szerint alakítani. A Bhagavad-gítá egy egész fejezete foglalkozik a hit tárgyának hármas természetével.

„A testet öltött lények hite, alapvető természetük szerint háromféle lehet: jó (szattvikus), szenvedélyes (Radzsasztikus) és tudatlan (Tamasztikus). Hallj hát most ezekről!” Bhagavad-gítá 17.2.

„Mindenki hite összhangban van saját benső természetével (az elmével, mint benső érzékkel), ó, Bhárata. Az embert saját hite alkotja, amilyen a hite, olyan ő maga.” Bhagavad-gítá 17.3.

„A jóságban élők Isteneket, a szenvedélyben élő Jaksákat és Ráksasza démonokat, a tudalanság rabjai pedig természeti szellemeket és kísérteteket imádnak.” Bhagavad-gítá 17.4.

Bár egy régi kor szimbolikája szerepel itt, de a mai világban is megtalálhatjuk ezt a hármas elkülönülést. Az első típus szerencsére még azóta sem veszett ki. Még mindig léteznek olyanok, akik az istenibe helyezik hitük és a lélek természetével vannak összhangban.

A Radzsasztikus típus saját maga lett a hitének tárgya és ő testesíti meg a versben írt démonokat. A saját célja és önmagába vetett hite képezi az erejét. Vonzódik a Machiavelli által megfogalmazott „cél szentesíti az eszközt” filozófiához, ezért nem riad vissza a semmilyen módszertől célja elérésének érdekében.

A tudatlan ember típusát egyszerűsíthetjük arra, hogy hitének tárgya értelmetlen. A versben írt szellemek is ezt testesítik meg. Nem hoznak közelebb sem az Önvaló megismeréséhez, sem a Szamszára felszámolásához, de még anyagi céljaink megvalósításában sem hoznak előrelépést.

„Az áldozatban, vezeklésben és adakozásban való kitartó állhatatosságot, melyet a Legfelsőbbért tesznek, szintén a Szat szóval jelölik.” Bhagavad-gítá 17.27.

„Ám amit a Legfelsőbben való hit nélkül tesznek, legyen az áldozat, vezeklés vagy adakozás, bizony csak ideiglenes, ó, Pártha. Az ilyet Aszat névvel jelölik, mert semmilyen áldással nem jár sem ebben az életben, sem a következőben.” Bhagavad-gítá 17.28.

Amennyiben az Istenit választottuk hitünk tárgyának, érdemes megvizsgálni, annak kizárólagos természetét. Ez alatt azt a kérdést értjük, hogy vajon érdemes-e több isteni megnyilvánulás (vagy a formával nem rendelkező isteni) felé szimultán közelíteni, vagy jobban járunk, ha a számunkra legkedvesebbet választjuk és egyedül arra fókuszálunk?

Az emberi élet alapvetően rövid, ezért a nagyobb nyeremény reményében jobb egy lapra feltenni a tétjeinket, de ugyanakkor az sem kizárható, hogy az életünk különböző szakaszaiban, különböző isteni minták szolgálnak útmutatásul.

Az Úr Hari megadja a lehetőséget a kizárólagos odaadásra. Amennyiben Őt választanánk hitünk kizárólagos tárgyának, a Bhagavad-gítá alábbi slókái szólnak megsegítésünkre:

„Még ha valaki a bűnösök legbűnösebbike is, ha eltérés nélküli (kizárólagos) imádatomba kezd, szentnek kell tekinteni, mert a helyes ösvényt választotta.” Bhagavad-gítá 9.30.

„Hamarosan erényessé (dharmátmá) válik, és maradandó békét ér el. Ó, Kunti fia, hirdesd bátran, az Én hívem nem vész el soha!” Bhagavad-gítá 9.31.

„Add fel a Dharma (vallásos kötelességek) minden változatát és egyedül Bennem keress menedéket! Én megszabadítalak téged minden bűntől, ne aggódj!” Bhagavad-gítá 18.66.

(Ezen 3 vers kapcsolatáról bővebben: B.R.Srídhar: A tudat szubjektív evolúciója című könyv 10. fejezetében olvashatunk)

Összefoglalás

Röviden összefoglalva a kereső számára az alábbiak bólyák szolgálnak út jelzőként:

  • A hit léte az élet valamennyi területén esszenciális.
  • A hit lélekből fakad, ezért azt bizalommal, türelemmel és kitartással kell kezelni.
  • A kutató forduljon nyitott szívvel és elmével az élet eseményei felé, mert a számára igaz utat az Élet és nem az elméletek útvesztőjében lelé.
  • Az út maga legalább akkora jelentőséggel bír, mint maga a cél.

Legyen mindenkinek irányadó az örökzöld magyar közmondás:
“Aki nem hiszi, járjon utána!”’

 

Irodalomjegyzék

Bakos Attila és Dr. Bakos Judit Eszter: Bhagavad-gítá . Budapest, 2017., Danvantara Kiadó

Sri Aurobindo: Integrál Jóga – Sri Aurobindo tanítása és gyakorlati módszere . Budapest, 2018., Danvantara Kiadó

Sri Aurobindo: Ébredő tudatosság – A belső fejlődés pszichológiája . Budapest, 2015., Danvantara Kiadó

B.R. Srídhara Dev Goswami – A Tudat Szubjektív evolúciója . Budapest, 2013., Brahmana Misszió

Vélemény, hozzászólás?