20200912 Dhíramuni Prabhu – Az Ószövetség és a védikus hagyomány teremtés-koncepciójának rövid összevetése

A következő néhány alkalommal a Bibliával foglalkozunk majd, kezdetben az Ószövetséget, majd az Újszövetséget hasonlítjuk össze a védikus írások tanításaival. Az időkorlát miatt ez egy több részes sorozat lesz, most azt vizsgáljuk majd – az anyag terjedelmére tekintettel nyilvánvalóan a teljesség igénye nélkül – hogyan írja le az Ószövetség a világ és az ember teremtését, aztán összevetjük ezt a Gitá és a Számkhja vonatkozó részeivel, számba vesszük a hasonlóságokat és a különbségeket. Ezt követően megvizsgáljuk, hogy milyen Isten-, és emberkép rajzolódik ki az Ószövetségben, az Újszövetségben, és a védikus írásokban, milyen viszony van ezen írások szerint az Isten és az ember között, majd kitérünk arra is, hogy a jól kitapintható különbségeknek milyen következményei lettek az emberi történelem alakulásában.

Általános bevezető:

Az Ószövetség 3 alapvető részből áll: (1) Mózes 5 könyve, vagyis a Tóra, (2) különböző próféták könyvei (pl. Ézsaiás, Jeremiás), és ezen felül (3) az Írások elnevezés alatt futnak (pl. Eszter könyve, Prédikátorok könyve). Hogy időben el tudjuk helyezni, Mózes a mai tudomány szerint i.e. 1600-1400 körül született, és i.e. 1450-1250 körül halt meg. Az Ószövetség írásba foglalása az i.e. 8-6 századok, pontosabb adat nem ismert. A Károli Gáspár féle fordítást fogjuk használni munkánk során.

Mózes I. 1. :
„Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és a setétség vala a mélység színén, és az Isten lelke lebeg vala a vizek felett.
És mondá Isten: Legyen világosság, és lőn világosság.
És mondá Isten: legyen mennyezet a víz között, amely elválasztja a vizeket a vizektől.
Tovább haladva: És monda Isten: gyűljenek egybe az ég alatt való vizek egy helyre, hogy tessék meg a száraz…. majd: Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet és gyümölcsfát.
Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától.
Teremté tehát az Isten a két nagy világító testet.
Ezt követően teremté az Isten a vízi állatokat, csúszómászókat, és minden szárnyas repdesőt az ő neme szerint. Majd az ötödik napon: Hozzon a föld élő állatokat nemök szerint: barmokat, csúszó-mászó állatokat és szárazföldi vadakat nemök szerint.
Teremté az Isten az embert az ő képére, férfiúvá és asszonnyá teremté őket. És megáldá Isten őket, szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok birodalmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.
A hetedik nap: mikor pedig elvégzé Isten hetednapon az ő munkáját, megszűnik ő minden munkájától, melyet alkotott vala. És megáldá Isten a hetedik napon és megszentelé azt, mivelhogy azon szűnt meg vala minden munkájától.

Itt véget ér a teremtés leírása, de folytatódik a 2. rész 4. versszakától újból elbeszéli a történetet, kissé másként: I. Mózes 2. 5.:
Még semmiféle mezei növény sem vala a földön, és még semmiféle fű sem hajtott ki, mert az Úr még nem bocsátott vala esőt földre, és ember sem vala, aki a földet művelje.
És formálta vala az Úr az embert a földnek porából és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét.
És ültete az Úr Isten egy kertet Édenben …és nevele a kertben mindenféle fát, tekintetre kedvest, és eledelre jót…”

Majd a 18. 19. versben Isten felismeri, hogy az embernek nem jó egyedül, és ekkor teremti először az állatokat, majd mivel még ekkor sincs az embernek illő társa, ekkor teremti az asszonyt a férfi oldalbordájából. Mi az, ami azonnal szembetűnik a teremtés ezen leírásában?

1. Elsőként, hogy nem mutatja be a teremtőt, nem mondja meg, hogy a teremtés képességével rendelkező személy, tehát Isten honnan származik, ki ő, és milyen jellemzői vannak. Kész tényként állítja elénk a létezését, és semmi többet nem mond róla, majd csak később a szavain és a cselekedetein keresztül ismerjük meg őt egyre jobban. Ezért azt sem tudjuk, hogy milyen elgondolás mellett, milyen célból kezd a tereméshez.

2. Másodszor, hogy a teremtés folyamata egy mechanikus tevékenység, Isten egymás után teremti meg a különböző formákat, a teremtett lényeknek nincs egymással kapcsolatuk, nem egymásból erednek valamiféle fejlődés, evolúció, átalakulás eredményeképpen, hanem statikusan megteremt valamit, és az azonnal varázsütésre olyan, úgy jelenik meg a semmiből, mint ahogy most is ismerjük. pl. növények, állatok. Ezt az elképzelést zúzza majd szét a darwini evolúció gondolata, mivel az tudományosan kutatható és magyarázható, hiszen az anyagban bekövetkező átalakulást, szerves fejlődést kutatja. Ezt a folyamatot ismerjük a felvilágosodás tudományos forradalmaként, vagy ahogy Gurudév bemutatja a Magyarország harmadik szemmel c. könyvben (20-22. oldal): „a kiüresedő zsidó-keresztény teológia önmagával küzd, saját modern újszülöttével, a darvinizmussal, a marxizmussal és a freudizmussal.”

3. A teremtés olyan, mint ahogy az ember teremtene, túlságosan emberi, egy unatkozó gyermek leül a szobájában, és játszani kezd a különböző játékaival, amelyekből céltalanul összerak mindenféle dolgot. Hiányzik a transzcendens ok és szándék, a teremtés nem a megnyilvánulatlanból indul, hanem szinte már az anyag világából. Ebből a hiányosságból származnak majd az olyan megmosolyogtató gondolatok, mint pl. a deizmus, amely szerint ugyan isten teremtette a világot, tehát nem az anyag hozott mindent létre, de utóbb magára hagyta a világot, és most már nem fordít gondot a saját teremtésére. Ebben összesűrűsödnek az előbbi két pontban írtak, mert a céltalan emberi tevékenységre hasonlít, mint egy megunt játékszert, az ember, vagy a gyermek eldobja kisded játékát.

4. Fentiek átvezetnek a legnagyobb problémához, hogy a teremtő teljes mértékben elkülönül a teremtésétől: egyfelől van Isten, aki teremt, másfelől pedig van a teremtett dolog, vagy lény, amely nem azonos az Istennel. A teremtő rajta kívül eső szubsztanciák felhasználásával alkot, éppúgy, mint az ember, aki munkája során az anyagot átformálja. Van tehát az isten, és van a tőle különböző teremtés.

Ezt így írja le a deista felfogás: „A deizmus egy olyan Istenre vonatkozó felfogás, vagy természetes vallási rendszer, amelynek képviselői hisznek ugyan Istenben, mint személyesen létező valóságban, és feltételezik, hogy a világot a természeti törvényekkel együtt Isten teremtette, de tagadják, hogy Isten ezen túlmenően együttműködne vagy beavatkozna a teremtésbe, és főképpen tagadják a keresztény értelemben vett természetfeletti kinyilatkoztatást. A deizmus tehát Istent és a világot különválasztja egymástól. A deizmus kiindulópontja az újkori ember életérzése volt, amely, szemben a középkori istenközpontúsággal, emberközpontúvá akarta tenni a vallást.” (Wikipédia)

Ez nyilvánvalóan ellentétben áll az ősi teremtés mítoszok koncepciójával, így a védikus elképzeléssel is, amely a folyamatos átalakulás útján történő teremtés alapján áll. (parináma váda) Vagyis: a teremtő nem magán kívül eső dolgokból hoz létre valamit, mert akkor a teremtés is istenen kívüli lesz, hanem az alkotó magát alakítja át a teremtett dolog legdurvább szintjéig, az anyagig bezárólag.

Ennek a mozzanatnak lesz a legsúlyosabb következménye abban a világban, ahol az ószövetségi gondolkodás döntő befolyásra tett szert, ahogy azt látni fogjuk.

Ha az isten elhagyta a teremtést, a teremtésen kívül áll, elérhetetlen távolban, akkor a teremtmény soha nem léphet vele egy szintre, nem ismerheti meg, nem kerülhet vele bizalmas kapcsolatba. Ebben az esetben számára csak a földön lehet hely, a mulandóság anyagi világába szorulva. Eredmény: csak a földi boldogság elérése és megszerzése lehet a cél, az alsó három csakra kielégítése. Kezdeti időkben a katolikus teológia felismerte ennek a veszélyét, és az anyagi élvezetek, javak megszerzésére irányuló törekvések kiteljesedését, kizárólagossá válását a vallás nevében korlátozta, és nem volt engedélyezett a korlátlan érzékkielégítés. Kinek a nevében tiltották meg? Az Isten nevében, hiszen ő adta a parancsolatokat. Miért? Mert csak az jut be halála után az isten országába, vagyis a mennyországba az örök életre, ami nem más, mint az örök, visszahatások nélküli élvezet, de mindenben a földi gyönyörök mintájára. Így vált a földi élet siralomvölggyé, ami a védikus elvek ismeretében a valóság teljes félreértése. Mivel az élvezetvágy tartósan nem fojtható vissza következmény nélkül, törvényszerű volt, hogy az egyre fejlődő anyagi ismeretek birtokában az ember kísérletet tett ennek a korlátnak az eltörlésére. A zsidó-keresztény teológia nem szolgáltatott megfelelő ismeretet az isteni, és a transzcendencia vonatkozásában, nem tudtak az isteni mindenben és mindenkiben való állandó jelenlétéről, ezért szóba sem jöhetett az Istennel való találkozás érdekében történő életforma kialakítása. A korlátok felszámolása érdekében ezért a dolguk egyszerű volt: mivel az istent nem látom, nem hallom, nem tudom megfigyelni, ezért az nincs. Ez az állapot csak akkor következhetett be, amikor már nem volt elegendő számú ember, aki az Istent valóban látta és hallotta, amikor az egyházból már eltűnt minden megvalósítás, és az üres formák maradtak vallásos díszletek, ceremóniák formájában. Ha pedig kimondjuk, hogy nincs Isten, akkor semmi sem korlátoz többé az érzéki élvezetek megszerzésében, és halmozásában. Ez a deista felfogás tehát az átmeneti állapot a zsidó-keresztény vallásosság és a teljes ateizmus között, még van ugyan isten, mert nélküle a teremtést nem tudnák megmagyarázni, de a továbbiakban már nincs rá szükség, mert a teremtést majd az ember működteti az értelme segítségével. Kijelenthetjük, hogy az ószövetségi elvek alapvető hiányossága szolgáltatott alapot a vallás lezülléséhez, lépésről lépésre. Az Ószövetségből hiányzik a transzcendens megragadása és leírása, ez pedig a későbbiek során a teljes materializmus gondolatáig vezeti el a gondolkodó európai embert.

Ezzel szemben az ősi tudás – amely szerint az isteni magát alakította át teremtéssé – magában foglalja azt a gondolatot, hogy az isteni a teremtés egészében, így az emberben is helyet foglal, valamilyen szintű tudat formájában, ezért ahogy a teljesen tiszta és transzcendens tudat magából kiindulva létrehozza a finom, majd durvafizikai formákat, ezen az úton, vagy átalakuláson innen az anyagi helyzetünkből kiindulva a visszafelé vezető úton is végig lehet menni, egészen a tiszta tudat állapotáig.

Nézzük mit írnak erről a legrégebbi írások:

– Rig Véda 10. 129. (Duna Evangéliuma, 418. oldal), de megtaláljátok kissé más fordításban az Ég a szívben 492. oldalán is:

Nem egyszerű és azonnal érthető, mint az Ószövetség sorai, látszik rajta, hogy nagyon régi szöveg, az emberek egész másként gondolkodtak, mint mostanság. Az ószövetségi leírás a maga érthetőségével, szószerintiségével sokkal közelebb áll a mai felfogáshoz, nyelvezethez. Mindazonáltal egy gyönyörű, sejtelmes szöveg következik, amelyet érdemes nagy figyelemmel olvasni és hallgatni, hogy magával ragadja az elménket.

„Sem teremtés, sem létezés még nem volt. Nem volt ragyogó megnyilvánult terület, és nem volt ezen túl lévő üresség sem. Mi ölelte magába? Hol? Kinek a védelme alatt? Milyen hatalmas víz volt ott, mély, feneketlen? (1)
A halál és a halhatatlanság nem volt akkor. Nem volt különbség éjjel és nappal között. Ő lélegzett csöndesen, magában. Rajta kívül semmi sem létezett. (2)
Kezdetben a sötétséget a sötétség rejtette el. Mindez kozmikus víz volt megkülönböztetés nélkül. Az Egy, amit az üresség takart be, a vezeklés, az önmegtartóztatás hőjének erejéből emelkedett ki. (3)
Kezdetben a vágy, az elme első csírája abban kelt ki. A látó-költők szívükben bölcsességgel keresték, és a létezés kötelékét találták meg a nemlétben. (4)
Látomásai sugara átnyúlt a létezésen és a nem létezésen… (5)
Ki ismeri az igazságot? Ki fogja kimondani, honnét van ez a születés, honnét van a teremtés? Az istenek ezután jöttek, ennek a világnak a megteremtésével. Ki tudja akkor, hogy az honnan származik? (6)
Honnan származik a teremtés, vajon önmagát teremtette, vagy nem? Az, aki erre a legmagasabb helyről tekint, bizonyára tudja. Vagy lehet, hogy nem?” (7)

1. Az első, amit észrevehetünk ennek olvasása során, hogy nem egy teljesen egyértelmű, ellentmondást nem tűrő, dogmatikus kinyilatkoztatás, hanem beismeri, hogy a teremtés kezdete, az első idők messze túl vannak elménk felfogóképességén, ezért nagyfokú óvatosság és alázat szükséges a téma megközelítéséhez, mert nem lehetünk bizonyosak annak helyességében, amit erről gondolunk és mondunk. Ezért ez a sok visszakérdezés, hogy: „vajon lehet, vagy lehet, hogy nem”? Hiszen aki a teremtés gyökerét kutatja, az az isteni lét magját, legmélyebb lényegét boncolgatja, itt pedig ki mondhatja, hogy az egyedüli helyes magyarázatot találta meg?

Ez a szerénység jellemző más védikus-jógikus művekre is: Sri Guru Gitá 40.: Azok, akik azt mondják, nem ismerik az Abszolútat, ismerik azt. Azok, akik azt mondják, ismerik az Abszolútat, nem ismerik azt. Hódolatom Srí Gurunak, akinek elméje elmerült az Abszolútban.

Ez az őszinteség, ez az alázat az igazi filozófia sajátja, a dogmatikus vallások nem engedhetik meg maguknak ezt a beállítottságot, mert azok a tévedhetetlenség álarcát kell, hogy magukra öltsék annak érdekében, hogy más vallás felé kerekedhessenek, és kielégíthessék a bennük hívő elmék kizárólagosság iránti igényét.

2. A második alapvető vonása ezen teremtésleírásnak, hogy a teremtés tényleges leírását megelőzően tudósítni akar a teremtést megelőző állapotról. Nevezetesen, ami éppen hiányzik az Ószövetségből, hogy ki, mit és miért, és hogyan teremt? Sem teremtés, sem létezés, sem halál, sem halhatatlanság nem volt: vagyis a teljes egység állapota, a kettősségek megjelenése előtt (nirguna brahman). Tehát tudatos róla, hogy az isten eredeti állapotában jellemzők nélküli, és a teremtés maga az a folyamat, ami a jellemzőkkel bíró Isten, istenek megjelenését előidézi. Ezzel szemben az Ószövetség nem ismeri és nem mutatja be ezt az állapotot, hiszen úgy indít, hogy teremté először az isten az eget és a földet. Nem tudja, hogy ki ez az isten, nem mond semmit a teremtés előtti állapotokról, és nem tudósít a teremtés eredetéről. Ez az első mozzanat, a kiinduló pont rögtön az ég és föld megteremtése, nem tudjuk, hogy ki, miből, hogyan, milyen elképzelés mellett, és milyen szándékból, nem ad választ a teremtés miértjére és céljára.

3. Fontos egyezés viszont a két írás között a víz jelenléte: Ószövetség: az isten lelke lebegett a vizek felett., Rig Véda: hatalmas víz volt ott, mély, feneketlen.

Egyik leírás sem fejti ki, hogy a teremtés előtt hogyan lehet jelen a víz, sőt, az Ószövetség ellentmondásos is, mert isten csak eget és földet teremtett, vízről nem volt szó, se arról, hogy vannak égi és földi vizek is. Feltehetőleg valamilyen átvétel lehet ez a Bibliában a sokkal ősibb keleti hagyományból: Visnu fekszik az okozati óceánon félig lehunyt szemmel. Visnu szó jelentése magyarul: Vízhon-úr a Duna Evangéliuma szerint.

További bizonyíték, hogy a Biblia leírása a védikus hagyományból származik, de a magyarázatokat, részleteket már nem ismerték és értették az Ószövetség szerzői: Balgangadhar Tilak, Artic Home in Vedas (Északi-sarki őshaza a védákban, a Rig Véda különböző verseit elemzi:

VII,69,12 szerint vannak égi vizek, (divyāh āpah) valamint a földi csatornákban folyó vizek, (khamitrimah) egyértelműen megkülönböztetve a kettőt. Idézet a könyvből (47.oldal): „Úgy tűnik, hogy az égi vizek természetét, jellegét, vagy mozgásait a mai napig nem értik tökéletesen; és ez az egyetlen oka, amiért a tudósok eddig nem tudták összekapcsolni a vizek kiszabadítását a hajnal visszaszerzésével a Vritra-legendában. Eddig azt feltételezték, hogy amikor a Rig Véda az égi vizekről beszél (divjāh āpah), csak az esővízre kell gondolni. Ez azonban komoly tévedés, mivel a világ teremtéséről szóló versekben (X,82,6­; 129,3) a világ egykor nem állt másból, mint összefüggő és nem megkülönböztetett vízből. Röviden, a Rig Véda, hasonlóan a zsidó Ótestamentumhoz, kifejezetten azt állítja, hogy a világot egykor teljesen víz borította, illetve, hogy voltak az ég vizei és a lenti vizek. A Satapatha Brāhmana (XI,1,6,1), az Aitareja Upanisad (I,1) és Manu (I,9) mind azt mondják, hogy a világ vízpárából keletkezett.”

4. A Rig Véda szerint a vágy a mélységes vízben kelt ki, mint az elme csírája. Tehát a teremtés oka az Egy valamilyen közelebbről nem megnevezett vágya volt. Ez rendkívül fontos momentum, az Ószövetség mit sem tud erről, ami az egész felfogásra rányomja a bélyegét, a világ isten vágyából keletkezett, az ő öröméért, gyönyörére, amelynek következménye, hogy nem földi siralomvölgyet akart létrehozni, hanem ezt az örömöt megtapasztalni és megosztani.

5. A teremtés és az istenek viszonya a Rig Védában: nem az istenek hozták létre a teremtést, hanem azzal együtt jelentek meg, vagyis a különböző isteni megnyilvánulások létrejötte maga a teremtés. Megint az előbbi tétel: a teremtés nem istenen kívül van, hanem elválaszthatatlan tőle, a teremtés istenben van, isten benne van a teremtésben, áthatja lényével a teljes világegyetemet.

Lássuk, hogy vélekedik a teremtésről a Számkja Kariká. (Bakos Attila: A Számkhja-jóga pszichológiája) 3. vers.:

„Az elsődleges őseredeti anyag, vagy gyökértermészet a Múla-prakriti maga nem fejlemény, hanem önmagától létező. E Prakriti elsőnek megnyilvánítja a Kozmikus Értelmet, ez a Mahat, és a hetek csoportja vele nyilvánul meg. Még tovább bontakozva megnyilvánulnak a tizenhatok, és ezzel teljességgel kifejlődik a Prakriti-Tattva. A tiszta tudatosság, a Lélek, a Purusa maga nem teremt, és nem is teremtett.”

Csak röviden, mert most nem ez a lényeg: A hetek: a Mahat, mint kozmikus értelem, Az ahamkára, mint személyiség-élmény, és az öt Tanmátra (hang, érintés, látvány, íz és illat). A Tizenhatok pedig az öt cselekvő és információszerző érzék, illetve az 5 durva anyagi elem, föld, víz, tűz, levegő, tér.

Mik következnek a számkhja leírásából:

1. A héber leírással szemben nincs szó egy személyes istenről, aki teremtésbe kezd, a teremtés az eredeti tudat (Purusa) és az őseredeti anyag (Prakriti) kölcsönhatásából ered. Mindkettő örökkön létező, nem teremtett princípiumok, így esetükben értelmetlen feltenni a honnan származik kérdését.

2. A teremtés a tudat, vagy lélek, tehát Purusa, és a megnyilvánulatlan anyag, Prakriti kapcsolatából ered, a tudat visszatükröződik az anyagban. Ez az ősdualista modell, ami elismeri, hogy a teremtés a női oldal feladata, mert a férfi teremtő nem mozdul és nem teremt. Ennek jelentősége, óriási a történelem szempontjából, azok a népek, akik tudták ezt, indiai népeken kívül a magyar őshagyomány, azok a nőben nem a kísértőt, az ellenséget, az eredendő bűn elkövetőjét látták, hanem a teremtés kibontakozásáért felelős energiát, vagy Anyaistennőt. Ezzel szemben a jeruzsálemi típusú vallások (zsidó, zsidó-keresztény és iszlám) az Ószövetségi koncepció alapján a teremtő istent Atyaistenként értelmezik, a teremtésben nem kap szerepet a nő, hanem maga is teremtett lény, (ráadásul lefokozott helyzetben: lásd: oldalborda). Ezen vallásokban garantált a nő elnyomása, uralom alatt tartása.

3. A teremtésben tudatként résztvevő férfi teremtő elv nem különül el a teremtéstől, nem magán kívül eső dolgokat teremt mechanikus egymásutánisággal, hanem teljes egészében áthatja lényével a teremtés utolsó darabkáját is.

Ennek a misztériumnak olyan nagy a jelentősége, hogy szinte minden védikus mű hozzászól a kérdéshez (idézetek a Számkhja-jóga pszichológiája könyvből 28-31. oldal):

Rig Véda 10.90.1: Purusa az egyetemes lény a világegyetem formájában ezerfejű, ezerszemű, ezerlábú, tartalmazza az élő entitások mindegyikét. Teljesen áthatotta a világegyetemet, mindeneknek létet adva, mindentől függetlenül…

Bhagavata-Purána 1.2.33.: A Felsőlélek az élőlények formájában behatol a saját teremtésébe, az anyagi minőségek által befolyásolt természet alkotta finomfizikai testekbe, és annak durva anyagi érzékein keresztül lehetőséget ad az élvezetre.

Brihadáranjaka upanisad 3.7.3: Aki a világban kívül és belül egyaránt lakozik, ám akit a világ nem ismer, akinek teste maga a világ, és aki belülről irányítja e világot, a belső uralkodó, a halhatatlan Önvaló.

Bhagavad Gítá 9.6: Próbáld megérteni, hogy miként a mindenhol fújó hatalmas szél terjed szét a térben, úgy nyugszik minden teremtett lény Bennem.

A teremtést tehát nem lehet az istentől külön értelmezni, az isteni jelen van a teremtésben, és így minden emberben is lélek, tudat formájában. Azok a népek és vallások, akik nem ismerték a filozófia ezen alapvetését, létezésük legfőbb értelmét más népek és vallások leigázásban látták és látják ma is éppen az Istenre való hivatkozással. Aki tisztában volt ezzel az igazsággal, (Indus-Szaraszvati, Egyiptom, Sumér, magyar őshagyomány) az ereje teljében sem rohanta le a világot hódító szándékkal. Ez az ősemlékezet lehet az oka, hogy a kereszténnyé lett magyar királyság sem folytatott soha hódító háborúkat más népek ellen akkor sem, amikor erre bőven futotta volna az erejéből.

4. Nem mechanikus teremés zajlik, hogy az Isten a semmiből létrehoz különböző formákat, hanem kibontakozás, kigöngyölődés, ami a megnyilvánulatlan irányából halad a megnyilvánult felé. Vagyis a finomfizikai világból ered a durva fizikai teremtés. Ennek is óriási a jelentősége, hiszen ha az emberben is helyet foglaló tudat belebonyolódhat az anyagba, és egy jól leírható folyamat eredményeképpen egyre jobban elveszhet abban, akkor ez a folyamat meg is fordítható, és az alászállás útján visszafordulva képes arra, hogy kiszabaduljon az anyagi teremtésből, és visszanyerje isteni mivoltát. Lényegében ez a jóga folyamata. Amelyik vallás erről nem tudatos, így pl. az Ószövetség, az legmagasabb szintjén is csak az isten által adott törvény betartásáért lehet felelős (Dharma), de soha nem tudja meghaladni azt, nem tudja elérni a Moksát, sorsa a más hasonló vallásokkal szembeni örök küzdelem lesz egészen a végső bukásig.

Végül vessünk egy pillantást a Bhagavata Purána kozmológiájára a Kapila-számkhja segítségével (A Számkhja jóga pszichológiája, 150. oldaltól, vagy Ég a szívben, 423. oldal):

Bhágavata-purána 3.26.3: „A Purusa a kezdet nélküli Átman, aki fölötte áll az anyagi minőségeknek (Nirguna), elkülönült és mindenütt jelenvaló, önragyogó, aki saját energiájával tartja fent a kifejlődő Világegyetemet.”

Bhágavata-purána 3.26.4: „Ez a mindenütt jelen lévő Legfelsőbb Lélek szabad akaratából elfogadta a három minőségből álló finom-fizikai energiát, az isteni Daivi Prakritit kedvteléseiként (Lílá), saját mindenható sugárzása által (Vibhu) megtermékenyítve őt, mint Dzsíva, vagy egyéni lélek.”

Ez lényegében alátámasztja a Számkhja-kariká által elmondottakat: megerősíti, hogy a teremtést a Purusa és a Prakriti hozza létre. Ez az ősdualista teremtésmodell szöges ellentétben áll az Ószövetség monista felfogásával, ahol a személyes férfi isten teremt, akiről mindazonáltal semmi közelebbit nem mond az írás.

Szintén megerősítést nyer az a gondolat, hogy a teremtést megelőző állapot jellemzők nélküli (Nirguna), és a teremtés ebből kiindulva bontakozik ki. Ezzel szemben az ószövetségi hagyomány nem tud mit kezdeni a teremtő isten létezése előtti időkkel, idegen tőle az a gondolat, hogy a teremést végző személyes istennek is van valamilyen forrása. Ez mindenképpen azt jelenti, hogy a valóság egy jelentős része a megértés hiánya miatt kimarad a filozófiából, és így töredékessé, hiányossá válik.

Itt is megtaláljuk azt a gondolatot, amely szerint az isteni lélek áthatja az egész teremtett világot, vagyis nem különül el tőle, és így minden teremtett lényben, vagyis minden emberben egyformán jelen van. Ahogy már korábban is kiemeltük, ennek döntő jelentősége van az emberi gondolkodás szempontjából, azok a népek, amelyek ebből kiindulva látták a világot, és benne a többi embert és népet, azoknak nem a mások kifosztása és meghódítása volt a legfőbb célja. Akik nem tudnak arról, hogy minden lényben ugyanaz az isteni munkálkodik, azok a saját politikai és gazdasági érdekeik mentén először kisajátítják az istent, majd kiválasztottnak állítják be magukat, amely már elegendő alapot szolgáltat arra, hogy ennek nevében leigázzák és kiirtsák azokat, akik más isteneket imádnak.

 A fentieken túl azért van kiemelkedő fontossága a Bhágavata-számkhja verseinek, mert említést tesz a teremtés céljáról is, amelyet egyértelműen a Legfelsőbb Lélek kedvteléseként határoz meg (Lilá). Itt is áthidalhatatlan ellentmondás húzódik a két eszmerendszer között: az Ószövetség nem mondja meg, hogy mi a teremtés oka, a későbbi teológia viszont egyértelműen a földi siralomvölgy képzetét alakította ki. Ezzel szemben a védikus hagyományban a teremtés oka a Lélek öröme, amelyet a Legfelsőbb Lélek az egyéni lelkek közreműködésével tapasztal meg.

Ez a kedvtelés azonban kellőképpen titokzatos és misztikus ahhoz, hogy a véges emberi elme ne érthesse meg igazán, amelynek alátámasztására – zárszóként – idézzünk  Gaudapáda Mandúkja-upanisádhoz fűzött magyarázatából (Ég a szívben 179. oldal):

Mandúkja-káriká 9.: “Egyesek úgy vélik, a teremtés (a Teremtő) örömét szolgálja, mások szerint a pihenés, felfrissülés a célja (a megsemmisülés fájdalmas álmának lerázása, magányának feloldása). Ám a teremtés Isten természete szerint való (nincsen különösebb szándéka). Hiszen milyen indítéka lehetne annak, akinek minden vágya örökre beteljesült?”

Felhasznált irodalom és források:

Bakos Attila: Ég a szívben, A Számkhja-jóga pszichológiája, A Duna Evangéliuma, Magyarország harmadik szemmel, Kőtörő fű; a Szent Biblia Károli Gáspár fordítása szerint; Balgangadhar Tilak: Artic Home in Vedas

Vélemény, hozzászólás?